A középső láncszem....
Ez voltam én. A Vizslamentők kimentették, a végleges gazdi örökbe fogadta, és én voltam a középső láncszem, az ideiglenes…
Mit érzek most?? Fáj. Nagyon fáj. A torkomban gombóc, a mellkasom szorít, tele bőgtem már egy százas csomag papírzsepit… .
Elment. Ennyi volt. Alig több, mint 4 hét volt a mi közös nagy kalandunk….
Mert az volt. Nagy kaland. Beengedni az otthonunkba
egy szedett-vedett, vézna, zaklatott , idegen kis ebet. Megismerni,
elfogadni, gondozni, és szeretni….Nagyon szeretni.
Felvállalni a középső láncszem szerepét. Nem az enyém volt, és nem is az enyém lesz…
Csak MOST az enyém. Nem tudni meddig. De addig nagyon az enyém. Ezzel a tudattal kelni és feküdni nap nap után, nem könnyű.
És ma eljött ez a nap. Az elválás, az elengedés napja.
Számoltuk a perceket, lassítottuk az órákat…..de az idő könyörtelenül haladt…..és a végleges gazdi ( Györgyi) becsöngetett a kapun…
Ismerkedés, hosszas beszélgetés után már tudtuk, Mandula nagyon jó helyre fog kerülni.
Az ÉLET,
bizony, csupa nagy betűvel, néha furcsa dolgokat tud produkálni.
Györgyivel rövid idő alatt egy hullámhosszra hangolódtunk, és amikor a
Nyugati Pályaudvar parkolójában , vörösre sírt szemekkel elbúcsúztam
tőlük, úgy éreztem, ezer éve ismerem Őt, és a lehető legjobb helyen lesz nála az én kicsi Mandulám.
Drága kicsi Mandula! Boldog gazdis
életet kívánunk neked! Soha nem fogunk elfelejteni, és boldog vagyok,
hogy a „mamid” lehettem néhány hétig! A nyakörvedre akasztott Angyalkám,
ami eddig a telefonomat díszítette, vigyázzon rád minden percben!!
Szeretlek!
Ma egy kicsit duplán haltam meg. Ma van a születésnapom :-(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése