Azt gondolom, ott van a baj, hogy az ember pótolhatatlannak érzi magát.
Azt hiszi, a szeretteit (legyen az gyermek, vagy kutya, vagy bárki más...) csupán ő tudja megfelelően gondozni, ellátni, szeretni. Csupán ő tudja boldoggá tenni.
Én ma egész nap Hangát "sirattam". Nem is magamat. Az járt a fejemben, hogy szegény drága Hangának mennyire hiányozhatok......ÉN. Kicsi tündérem biztosan tragédiaként éli meg, hogy elhagytam....ÉN. Lehet, hogy soha nem fogják úgy szeretni őt, mint ahogyan ÉN.
Csakis ÉN tudtam őt olyan boldoggá tenni, mint amilyen boldog volt nálunk.
De valószínűleg hatalmasat tévedek. Hanga boldog lesz más gazdival is.
Finomakat fog majd enni, sokat sétálnak, sok-sok szeretetet fog kapni....mástól is.
És ő is nagyon-nagyon fogja szeretni az új gazdiját. Ahogyan engem szeretett.
Az járt a fejemben, kicsi lelke hogyan tudja feldolgozni, hogy 16 !!! héten keresztül éjjel-nappal együtt voltunk, együtt sírtunk, együtt nevettünk, és hirtelen egyik pillanatról a másikra eltűntem az életéből. Hogyan tudja feldolgozni, hogy most én is cserben hagytam őt. Vajon hány napra, hány órára lesz ahhoz szüksége, hogy mindezt elfelejtse, és élvezze az új életét.
De hisz ezeket az "aggályokat" már megint ÉN kreálom magamnak, csakis én. Hiszen láthattam már elég kutyust, akik az elmúlt egy évben megfordultak nálam, hogy mennyire boldogok lesznek az új családjukkal - nélkülem.
Bizony, egy éve csinálom az ideiglenes befogadást!
Tanulnom kell még mindig.....az elengedést.....és nem vagyok jó diák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése